Címlap

Az életösztön megromlása — önpusztítás

Az Istentől való távolság jelei az önpusztítás tünetei. Ide tar­tozik többek között az alkoholizmus, a kábítószerek használata; az öngyilkosság és a művi abortusz.

A kábítószerek használata ellen elég közismerten felvette a harcot a társadalom és talán az egyház is. Az alkoholizmussal kapcsolatban azonban, bár az Egyháznak jó eredménnyel műkö­dő alkoholmentő missziója van, nem ment át a köztudatba ennek az ügynek a fontossága, és erre sem igehirdetésünkben, sem vallás-és kátéóráinkon nem fordítunk elég időt. Itt is nagyon sok el­maradt pásztori beszélgetés terheli a lelkünket.

Az öngyilkosságban a nemzetközi listán előkelő helyet fog­lal el Magyarország, de erdélyi magyar népünk is. Romániában a magyarlakta megyék, Hargita, Kovászna járnak elől. 2002 janu­árjától december elejéig csak Hargita megyében 120 ember lett öngyilkos, ezek közül 109 felakasztotta magát. Az öngyilkosok

 

nagy része (104) férfi volt. Az orvosi vélemény szerint a de­presszió kiváltó oka részben a kilátástalanság, részben pedig az ezzel sokszor társult alkoholizmus volt. Hargita megye 10 éve őrzi „előkelő" helyét az egy főre eső alkoholfogyasztásban — írja a Krónika című napilap (2002. dec. 7-8.). Megdöbbentő arra gondolni, hogy ha csupán egy megyében tíz hónap alatt 120-an dobták el az életüket, akkor erdélyi viszonylatban legalább 3-400 is lehet az évenkénti magyar öngyilkosok száma. Azaz minden évben egy falu, egy kicsi gyülekezet népe. Ez az önpusz­títás néha beüt egy-egy faluba, és mint a járvány teljed. Ehhez a depresszióra hajló néphez szóló igehirdetésünk nem kétség­beesésbe kergető, hanem a bűn mellett a kegyelmet is felmutató, Istenben vetett bizalmunkat erősítő, pozitív kicsengésű kell hogy legyen. A Zsidókhoz írt levélben a hit hősei nem lettek öngyil­kosok, hanem hit által, lehetetlen helyzetekben is csodákat mű­veltek. A Kárpát-medence kisebbségi sorsban élő magyar refor­mátusságának sokszor nehéz a sorsa. Nehéz sorsa volt Pál apos­tolnak is, de mégis ezt mondta: „Mindenre van erőm a Krisztus­ban, aki engem megerősít" (Fil. 4,13), és Dávid így énekelt: „Az én Istenemmel kőfalon is átugrom". Isten Igéje csodatévő erőt adó valóság. Vele híveinket minden megpróbáltatás bátor elvise­lésére kell felkészítenünk. Igehirdetéseinkben nem a múltat kell elsiratnunk, hanem a lelkekben a jövőt kell építenünk.

A művi abortusz a legelegánsabb és a legkegyetlenebb gyil­kosságok közé tartozik. Minden más gyilkosságnál létezik némi önvédelmi lehetőség. Ha álmában támadják is meg az áldozatot. van egy csöppnyi esélye, hogy felébred és védekezni fog. A mű­vi abortusznál ez ki van zárva. Minden más gyilkosságnál egy kívülállót gyilkol meg a gyilkos. Itt a legrejtettebb és leginti­mebb helyen, az emberi testen belül történik a gyilkosság, és nem kívülállót érint, hanem az anya öli meg saját gyermekét, akit azért kapott Istentől, hogy őt felnevelje. Káin csak a saját

 

testvérét gyilkolta meg, s mikor Isten felelősségre vonta, így vé­dekezett: „Avagy őrnője vagyok-e én az én atyámfiának?" A művi abortuszt elkövetők ajkán ez így módosul: Avagy őrizője vagyok-e én az én gyermekemnek? — A választ mindenki saját maga kell hogy megadja. Isten válaszát már tudjuk (1Móz. 4,9­11).

E kérdést érintő foglalkozást a vallásóráktól kezdve a kon­firmációi oktatáson át, az igehirdetési alkalmakig meglehetősen elhanyagoltuk. Csak az utóbbi években döbbentünk rá arra, hogy ez az elharapózó bűn milyen nagy pusztítást végzett közöttünk. Magyarországon a második világháború óta közel ötmillió szüle­tendő gyermeket tettek el láb alul. Ez a mai Magyarország lakos­ságának felét jelenti. A történelem legnagyobb magyar tömegsír­ja a magyar édesanyák méhe. Magyarország ma tizenöt milliós, életerős, sok fiatallal rendelkező nemzet lehetne, amelynek de­mográfiai jövője van, s nem elöregedő társadalom, amely nagy erőfeszítéssel tudja csak nyugdíjasait eltartani. A Kárpát-meden­ce többi országában nem tudjuk lemérni, hogy pontosan mi a helyzet, de annyi bizonyos, hogy Erdélyben mindig több a teme­tés, mint a keresztelés, pedig a megszületett gyermeket általában megkeresztelik. Egy kicsit elnéztük és leírtuk ezt a bűnt is, mint amivel kényelmetlen konkrétan foglalkozni. A Romániában élő Református Egyház Zsinata es a MRETZS (Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata) foglalkozott ugyan vele, és ige­hirdetéseinkben az utóbbi időben öntudatosítani próbáljuk, de még messze vagyunk attól, hogy híveink rádöbbenjenek e nagy bűn súlyára. Hála Istennek gyülekezeti alkalmakon és ifjúsági órákon a Néma sikoly c. film vetítése jó szolgálatot tesz. De átfo­gó katekétikai nevelésünkben ez a kérdés nem kapta meg a fon­tosságához méltó helyet. Így mi is hibásak vagyunk abban, ha a művi abortuszt elkövetők nem érzik tettük erkölcsi súlyát és sa­ját egészségeikre és életükre vonatkozó kihatásait.

 

Fiatal lelkipásztor koromban, amikor az Arad-táji Gyüle­kezetet szerveztem, egyik presbiteremnek meghalt 15 éves egyetlen leánya. Elmentem az édesanyát vigasztalni, aki ezt mondta válaszul: Ne tessék engem vigasztalni, tiszteletes úr. Ne­kem még lett volna egy gyermekem. Azt én tettem el láb alól. Ezt az Isten vette el, kvittek vagyunk. — Bumeráng lett a művi abortusz. Keserű leszámolás ez.

De lehet másképpen is. Marosvásárhelyi szolgálatom idején főgondnokom felesége megkért, hogy látogassak meg egy tanár­nőt, aki harmadik gyermekét várja. Mérnök férje, aki kommunis­ta aktivista és hitetlen, el akarja tétetni a gyermeket. Az asszony hisz Istenben, és meg akarja tartani. Olyankor menjek erősíteni, mikor a férje nincs otthon, mert különben az nem engedne be. Abban az időben nálunk nem lehetett Bibliához jutni, de én egy átutazó magyarországi lelkipásztortól a vonaton kaptam egyet ajándékba. Az asszonyt megfelelő időben felkerestem, bátorítot­tam, hogy álljon ellen a férjének, és ne kövesse el ezt a nagy bűnt. Együtt imádkoztunk, majd, mivel neki nem volt, otthagy­tam a Bibliát. Pár hónap múlva családlátogatásból hazafelé egy este találkoztam a tanárnővel. Mondtam, hogy felmentem volna hozzá megtudni a helyzet alakulását, de nem akartam botrányt a férjével. — Ó, most már nyugodtan feljöhet — mondta. — Eldug­tam a Bibliát a könyvespolcon a könyvek háta mögé. A férjem megtalálta, elkezdte olvasni, és most már hisz. — Csodálatos estét töltöttem el náluk. Egy megváltozott embert találtam, aki a Szentírást ragyogóan ismerte. A gyermek megszületett, mi ke­reszteltük, s vallásórákon tanítottuk. A férfi eljött felnőtt konfir­mációra, s konfirmált. Aztán teltek az évek. Egyszer már mint püspök meglátogattam a Marosvásárhelyi Kántortanítói Főisko­lát. A hallgatók nevében szép sudár lány fogadott virágcsokor­ral. A tanárok között ott volt a régi tanárnő is. Megkérdezett, hogy megismerem-e még. És tudom-e, hogy ki adta át a virág­csokrot? Azt nem tudtam. — Ő az a leány, aki azért született meg, — mondta —, mert akkor engem meg tetszett látogatni, és ott tet­szett hagyni azt a Bibliát. És tetszik tudni, olyan különös volt, hogy amikor egész kicsi korában éppen csak kezdett beszélni, mindig azt mondta: Édesanyám! De jó, hogy élek! Mintha csak tudta volna, hogy mi fenyegette. A másik két gyermekem soha nem mondta ezt. — Most már tudja, hogy mi fenyegette? kérdeztem. — Igen... Így is lehet. Nem a kórház szemétdombján rothadt el egy letépett fejű magzat teste, hanem egy életerős, szép fiatal leány majd valahol gyermekeket tanít az énekre, vagy egy templomban vezeti az istenfélők énekét.

A két történet két utat jelez. És valamelyiken mennek a hí­veink. Valamelyiken megy az egyházunk, a gyülekezetünk. És valamelyiken megy a nemzetünk. Vagy az üdvösség, vagy a kár­hozat felé. Mert ez nem egyszerűen statisztikai kérdés. Ez bűn­kérdés. Es boldogságkérdés is. Sok szerencsétlen, fel nem vilá­gosult fiatalasszony rontja meg a lelkét és a testét is a művi abor­tusz vagy más mesterkedések elkövetésével. Ezt mindenképpen meg kell előznünk. A nevelésben óriási erő van. A művi abor­tusz kérdését következményeivel együtt is nyíltan meg kell be­szélnünk a most már hamarabb érő gyermekekkel és a serdülők­kel. Természetesen azzal együtt, hogy vannak kivételes esetek, amikor az anya élete kerül veszélybe, és a kettő közül ilyenkor őt kell megmenteni.