Ekléziológiai élettan
Az Egyház a gyülekezetekben él. Ahhoz, hogy a gyülekezetépítésről beszélni tudjunk, tisztába kell lennünk az Egyház élettanával. Nem statikus ekléziasztikára gondolok itt, amely leírja az Egyház felépítését és főbb funkcióit. Természetesen azzal is tisztában kell lennünk — az azonban egy külön diszciplína —, amelynek részletes tárgyalására most nem térünk ki. Jelen fejezetben az Egyházzal mint élő szervezettel, mint organizmussal, és nem mint organizációval foglalkozunk.
Az Egyház Jézus Krisztus földi teste (Ef. 1,22-23 és 4,1112). A test Istennek legcsodálatosabb, különös teremtménye. Materiálisan tapintható, romlásnak és változásnak kitett valóság, amely nem csak vonzó vagy taszító, szép vagy undorító, hanem amelyben a külső látszat mögött belső anyagcserék zajlanak, energiafelvétel és -leadás történik, a felvett és lenyelt étel felbomlik, a belek tele vannak gázokkal, undorító bélsárral és ürülékkel, ezzel egy időben a vérbe különböző bacilusok kerülnek, amelyek szüntelenül támadják a test különböző részeit. Közben azonban a test egészéhen titokzatos és felfoghatatlan módon, de teljes valóságban benne van a lélek, a hit, a harag, a jóság, a bocsánat, a filozófia, a tudomány és a szeretet minden titka. A testnek és a léleknek ez a megkülönböztethető, de szét nem választható, csodálatos dialektikus egysége adja számunkra a földi életet, s az embert csak akkor tudjuk igazán megismerni, ha ennek az egységnek mindkét arcával számolunk.
Ilyen dialektikus egység az Egyház élete is, mert az Egyház Jézus Krisztus földi teste, amelyben az Ő lelke él. Sajnos, az Egyházban is sok csúnya valóság létezik. Belső harcok, önzések, adminisztratív viták, szégyenletes egyházpolitikai intrikák, megítélendő és undorító jelenségek. De ebben a mindenestől földi
a szüntelen pusztulásokat kell szüntelenül újjáépíteni, éppen úgy, mint ahogy az emberi testben újjáépíti a szervezet a meghalt vagy elpusztított sejteket. Ebbe a fogalomba tehát nem csak egy új gyülekezet megszervezése tartozik (természetesen az is), hanem a már meglévő gyülekezetek állandóan romló lelki struktúrájának szüntelen újjáépítése, az újra és újra fellépő különféle betegségek szüntelen gyógyítása. Ezért igazi lelkipásztor és gyülekezeti munkás csak az lehet, aki legalább olyan felelősséget érez hitetlen vagy elhidegült hívei iránt, mint az orvos a rábízott betegei iránt. És ahogyan az orvosnak nem az a feladata, hogy panaszkodjék a sok beteg miatt, vagy hogy összeszidja őket, mert influenzásak, hanem hogy orvosságot adjon és meggyógyítsa őket, éppen úgy a lelkipásztornak sem az a feladata, hogy panaszkodjék vagy haragudjék a gyülekezete hitetlen vagy rossz tagjaira, hanem hogy lelki orvosságot adjon, és meggyógyítsa őket.