Címlap

Ekléziológiai élettan

Az Egyház a gyülekezetekben él. Ahhoz, hogy a gyüleke­zetépítésről beszélni tudjunk, tisztába kell lennünk az Egyház élettanával. Nem statikus ekléziasztikára gondolok itt, amely le­írja az Egyház felépítését és főbb funkcióit. Természetesen azzal is tisztában kell lennünk — az azonban egy külön diszciplína —, amelynek részletes tárgyalására most nem térünk ki. Jelen feje­zetben az Egyházzal mint élő szervezettel, mint organizmussal, és nem mint organizációval foglalkozunk.

Az Egyház Jézus Krisztus földi teste (Ef. 1,22-23 és 4,11­12). A test Istennek legcsodálatosabb, különös teremtménye. Materiálisan tapintható, romlásnak és változásnak kitett valóság, amely nem csak vonzó vagy taszító, szép vagy undorító, hanem amelyben a külső látszat mögött belső anyagcserék zajlanak, energiafelvétel és -leadás történik, a felvett és lenyelt étel fel­bomlik, a belek tele vannak gázokkal, undorító bélsárral és ürü­lékkel, ezzel egy időben a vérbe különböző bacilusok kerülnek, amelyek szüntelenül támadják a test különböző részeit. Közben azonban a test egészéhen titokzatos és felfoghatatlan módon, de teljes valóságban benne van a lélek, a hit, a harag, a jóság, a bo­csánat, a filozófia, a tudomány és a szeretet minden titka. A test­nek és a léleknek ez a megkülönböztethető, de szét nem választ­ható, csodálatos dialektikus egysége adja számunkra a földi éle­tet, s az embert csak akkor tudjuk igazán megismerni, ha ennek az egységnek mindkét arcával számolunk.

Ilyen dialektikus egység az Egyház élete is, mert az Egyház Jézus Krisztus földi teste, amelyben az Ő lelke él. Sajnos, az Egyházban is sok csúnya valóság létezik. Belső harcok, önzések, adminisztratív viták, szégyenletes egyházpolitikai intrikák, meg­ítélendő és undorító jelenségek. De ebben a mindenestől földi

 

a szüntelen pusztulásokat kell szüntelenül újjáépíteni, éppen úgy, mint ahogy az emberi testben újjáépíti a szervezet a meghalt vagy elpusztított sejteket. Ebbe a fogalomba tehát nem csak egy új gyülekezet megszervezése tartozik (természetesen az is), ha­nem a már meglévő gyülekezetek állandóan romló lelki struktú­rájának szüntelen újjáépítése, az újra és újra fellépő különféle betegségek szüntelen gyógyítása. Ezért igazi lelkipásztor és gyü­lekezeti munkás csak az lehet, aki legalább olyan felelősséget érez hitetlen vagy elhidegült hívei iránt, mint az orvos a rábízott betegei iránt. És ahogyan az orvosnak nem az a feladata, hogy panaszkodjék a sok beteg miatt, vagy hogy összeszidja őket, mert influenzásak, hanem hogy orvosságot adjon és meggyógyít­sa őket, éppen úgy a lelkipásztornak sem az a feladata, hogy pa­naszkodjék vagy haragudjék a gyülekezete hitetlen vagy rossz tagjaira, hanem hogy lelki orvosságot adjon, és meggyógyítsa őket.